Katica, avagy egy tetoválás története

Katica, avagy egy tetoválás története

A múlthéten szakítottak… betelt, elszakadt…

A lány zihálva ugrott át a kapu előtti tócsán és a kulcsával azonnal, elsőre betalált a zárba. Boldog volt. Mosollyal az arcán iramodott a lépcsők felé, kettesével vette a lépcsőket.

Jó volt az este, a barátokkal már régen tervezték, hogy együtt lesznek. Az elmúlt időben több ilyen találkozóról is lemaradt, hol a munka, hol csak a lustaság vagy fáradtság, vagy a „barátja” féltékenysége miatt, de már hónapok óta nem volt „bulizni”.
A múlthéten szakítottak… betelt, elszakadt… elengedték egymást…
Felszabadultan, elvárások és kötelezettségek nélkül… egyszerűen jól érezte magát. Két koktélt ivott, kipirult, és szerelmes lett az életbe…
Táncolt a haverokkal és két idegen sráccal is… nem tolakodtak, megértették, hogy csak „jelen voltak” és megértették, hogy nem ők a „jövő”…
A lány csak táncolt, sírt és boldog volt, felszabadult… hazáig szaladt a meleg esőben. Nem szállt a villamosra, inkább futott, szökkent. A pocsolyák összeértek, egybefüggő lett a víz. A cipőjét a kezében tartva a kistáskáját a vállán keresztbe vetve, énekelt, sírt és nevetett. Felnézett az égre, de most nem látta az Istent… de tudta, hogy Ő is vele örül, és ezzel a meleg nyári zivatarral tisztára mossa a várost… és a jövőt.

Tudta, hogy most egy új élet kezdődik…

Neki iramodott, kettesével vette a lépcsőket.
Hatalmas robajjal egy villám a házukba csapódott, sistergett a levegő, kéken világított a korlát, a szőr is felállt a karján, beleborzongott. A haja a sztatikus töltéstől az égnek állt. Megtorpant. Teljesen sötét lett, döbbenetesen matt fekete, az orráig sem látott, az egész utcában elment az áram.
Egy pillanat alatt kitisztult az elméje és a túlélő üzemmód bekapcsolt!
Nem félt, nem ijedt meg, csak semmit sem látott. Megállt és igazándiból nem látta, nem hallotta, csak érezte, hogy az utcai kapu újra nyílt… be sem záródott még utána… és így még valaki, kulcs nélkül belépett rajta. Határozottan elindult a lépcsőn… felé.
Nem látott semmit, nem látta, hogy ki az, aki jön, nem félt, de érezte, hogy már ott van.
– Katica – szólította meg a férfi.
A lány lábából elillant az erő, meginogott, de mielőtt elesett volna; a férfi erős karja megtartotta, két kézzel ölelte, oltalmazta.

Katica! – csak Ő hívta így,

…csak neki volt szabad, csak neki lehetett így szólítani.

Talán 4 éves lehetett, mikor a fiú így szólította először, nyár volt, hirtelen szakadt le az ég… mint most. Egy nagy fa alá menekültek, szorították, ölelték, féltették egymást. Az eső elől egy katicabogár is a fiú karján keresett menedéket. Picurka – mindenki így szólította a lányt – el akarta zavarni a bogárkát. A fiú csak annyit mondott:
– Ő is túl akarja élni a vihart, olyan, mint te, egy Picurka – Katica! Áttette a kicsi lányra a bogárkát.
Így lett Picurka, Katica. Soha nem bántott egyetlen katicabogarat és mindig vigyázott, hogy ok nélkül ne bántson meg embereket sem.
Katica 11 éves volt, amikor a fiú 14… és a „Városba” költözött a fiú családja, hogy jobb iskolába járhasson. Elvégezte az egyetemet, volt katona és tengerész lett. Tudta, hiszen mindig kérdezte – kutatta, hogy a fiúval mi van.
Nem találkoztak, illetve amikor találkoztak mindig valami idétlen szituáció volt… De Katica tudta, hogy a fiú – a férfi szereti őt! Őt szereti!
Nem hívták meg az esküvőre, de a temetésére sem… de tudta, érezte.


KaticaA lány bal melle külső oldalán,

a melltartó pántja alatt volt egy élethű katicabogár tetoválása…

aki látta sem tudta, hogy mi a története.

A férfi tartotta a lányt, csurom vizesek voltak, teljes erejükből nézték egymást, de csak hallották vagy csak hallani vélték a dübörgő szívverésüket, a hangos hömpölygést az ereikből. A csók közben érezte Katica, hogy nem csak az esővíz folyik az ő arcára át, hanem a könny jellegzetes sós íze is. Nem volt idő, nem volt fény, nem volt szó… Csak csók, és a mohó, erős kezek markolása. Ölelték egymást, az egész testükkel ölelték a másik egész testét! Katica érezte, hogy a férfi benne van… mindenhol.


Nem érzett fájdalmat, fáradtságot, és a lépcső hidegét sem érezte… csak a nyugalmat, a biztos erős kezek ölelését.

– Te … nem haltál meg? – kérdezte Katica.
– De igen, engem elragadott egy vihar a tengeren, és elmehettem volna, csak rád vártam… és most ez a vihar sodort újra össze minket. – és még szorosabban ölelte a lányt…